17 nap

2014 április 27. | Szerző: LénA |

Olyan sok minden történik, hogy nem jutok ide. Megváltoznak a dolgok, más szemszögeket is próbálok váltani, mély, és hosszú, majdnem meditatív utazásokat teszek, hogy helyes döntéseket hozzak. Elengedést tanulok újra, és „látást”, meglátni azt, hogy az elmúlt évek munkájának gyümölcsét nem MOST fogom learatni, és elengedést, hogy a „kertemet” más gondozza. Már nem fáj, és nem érzem úgy, hogy kitépik a lelkem a mellkasomból, mert jönnek a visszaigazolások a mindennapokból.

Persze, nem volt ez ennyire egyszerű, ezért is a majd’ három hetes hallgatás. Mikor legutoljára írtam, jó pár telefonon túl voltam, és besokalltam azon, hogy nem kapok a gyerekekkel albérletet, közben meg Géza ugye amint megtalált, jött, hogy Ő akarja a gyerekeket. Szóval, eljött a pillanat, mikor megért bennem: Nesze, vidd őket. Én meg majd röhögök kárörvendően a markomba, mert habár mint említettem, folyamatosan kitúr a kicsinyeim közeléből, néha azért neki is el kell mennie dolgozni, és akkor Kánaán van.A gyerekszobában lakom, ahol nem megy a TV, mert a tönkrement DVD lejátszó memóriakártya olvasó része jó, és én zenét hallgatok, szóval nem szeretnek itt a gyerkőcök. Apa felpakolt 3 doboznyi játékot, és ott két TV van, sokszor egyszerre megy mindkettő, az egyiken nézik a gyerekek a mesét, a másikon apa néma üzemmódban a Forma 1-et, pl.

Azért van Kánaán, mert délutános héten egy-két nap után megérkeznek a csibéim, sorra, egymás után, és a gyerekszobában, a régi jó kis helyükön alszanak mind. Nekem még mindig szót fogadnak, velem még mindig nem vitáznak, és tizedét nem hisztizik, mint Édesapának. Pedig én most sem tömöm őket csokival, és mint mondtam, nem is megy a TV, szóval miattam jönnek, nem az extra engedményekért.

Tehát, a nem sikerül hónap után elkezdődött a sikerül hónapja. Két hete megkaptam az első állandó megbízásomat, nagyon jó órabérért takarítok egy kozmetikát, és a tulaj lakását, aki annyira elégedett, hogy minden héten megyek hozzá. Kétszer. Egyik nap a lakás, másik nap az üzlet. Holnap új hét kezdődik, és alig várom, mert kaptam egy fülest, és holnap egészen biztos be lesz kapcsolva a telefon, én pedig addig hívom, amíg fel nem veszik. Füles, egy tanyáról, nem messze innen, kicsi, elbírható földdel, inkább nagyobb udvarral. Elég nagy lenne. Igaz komfortosítani kell, de nem érdekel. Csak a miénk legyen!

Végül a nagy elhatározás: Azt fogom kérni a bíróságon, hogy a gyerekelhelyezést halasszák el egy évre. Mert ez idő alatt Apuka szépen elbukik, hiszen nem bír a gyerekekkel, én pedig könnyeden kialakítom az új otthonunkat. Nem volt ez egy egyszerű döntés, de jól megrágtam többször is. Ez lesz a legjobb. Minden nap bizonyítva látom, hogy a kihagyott éveket nem tudja pótolni. Nincs meg hozzá a képessége, és a megfelelő intuíciója, valamint a gyerekek felé nyitottság, hogy képes legyen kommunikálni velük. Innentől csak idő kérdése, hogy bedobja a törölközőt.

 

„Engedem, hadd menjen…”

 

És én nevetek a végén.