Mit szépítsek, baromira bele vagyok az egészbe fáradva. Még mindig a csodás otthonban lakom, még mindig a férjemmel, még mindig nincs egy rohadt albérlet, ahová a négy gyerekemmel költözhetnék, Géza még mindig – és egyre jobban- egy irritáló köcsög, és ezzel vége is a rossz sorsomról való siránkozásnak. Mert van jó is.
Az első nesze neked egy adag a nyakadba a nagybetűs sorstól az volt, mikor kiderült, nem kapjuk meg a hitelt. A nyilvánosság előtt csendes, beletörődő mosoly, magányban bőgés, és kétségbeesett hiszti, hogy jaj, most akkor mi lesz? Mi lenne? Vadásszuk az albérletet. Nem jön persze össze. Aztán a lépcsőházak takarításával szereztem némi gyakorlatot a takarításban, és magánházas megbízásom is lett. Egy hónap után ez a megbízó hozta a következőt. Apró pénz, első lakás havi tíz, második havi nyolc ezres, de ezért a pénzért hetente 3-4 órát takarítok, miközben rutint szerzek, és őszintén, remélem, foglalkozási ártalom lesz nálam a rendrakás. A jó, hogy ezen megbízások és az elégedett tulajok újabb megbízásokat hoznak, így lassan, de biztosan összejön egy szép kis fizetés. A nagy fizetéshez egy picit több kell 🙂
Aztán meggyógyultam, azaz fél év múlva kell mennem az endokrinológushoz, az értékeim rendben vannak. Rákérdeztem a gyerek témára, mire az orvos közölte, hogy ha nem jött össze, ott más, nőgyógyászati baj van. Szóval ha a következő fél éveben sem jön össze, akkor soha. Nem mintha bánnám. Ja, és azóta két cikluson túl vagyunk, eredmény nélkül. Tényleg nem bánom, hogy nincs pici. Nem tudom, mit csinálnánk, így sem egyszerű.
Basszus, elfáradtam. Tavaszi nagy takarítás, hétvégén lomtalanítás, pakolás, válogatás, ez nem kell kell, ez még jó lesz, majd az “ez még jó lesz” dobozt átteszem a NEM KELL kupachoz, mert a büdös életben többet NEM fogom úgysem elővenni… Szóval fizikailag ürítem kifelé a kacatokat. Lelkileg nem olyan egyszerű, mikor meghallod véletlen a Férj szájából, hogy senkiházinak tart. A döbbenet másodpercei után ismét így áradozik rólam, és akkor ráébredek, tényleg eljött az ideje annak, hogy elváljunk. Ha neki az elmúlt tíz év csak annyit jelentett, amit a fejemhez vág, mi a frász értelme volt eddig is húzni? Mert ő sem talált jobbat? Mert kurvára kényelmes volt? Amikor két hétig rágta a fülemet, hogy mikor megyek a 90 napos terhes igazolásért, mert kell az adójóváíráshoz, nos, akkor nem voltam senkiházi.
Köszönöm a megtisztelést mindenért!
Minden napom hullámzik, és ez az ami fáraszt. Nem, tényleg nem az, hogy ma 4 lépcsőházat takarítottam fel, mert ezután valahogy jobban érzem magam, hanem pl. az egyik lakó először nem tudja, hogy hallom, és úgy ócsárolja a munkám a telefonba. Ma nekem címezte hogy nem oké a dolog, erre elkaptam még pár másik lakót is, akik megnyugtattak, tökéletesen elégedettek, ez a csaj dilis, ne is hallgassak rá! És igen, ma jött egy pozitív visszajelzés a másik házból is, hogy így még nem takarított senki, nagyon jó, ügyes vagyok. Ez sokat dob rajtam. Ilyenkor nem gondolok Gézára, meg a baromságaira.
Nándi elvonóra indul. Muszáj, de hála az égnek, önként teszi. Nagyon örülök, hogy felismerte, és akar is tenni a függősége ellen, én pedig ott leszek , hogy támogassam. Mert kell nekem! Amikor tiszta, csodálatos vele. Minden perc, minden óra. De amint nem az, meghülyül. Nem bánt, csak üldözési mánia tör ki rajta, beriasztózza a lakást, milliószor elmondja, hogy szeret, imád, ugye, nem hagyom el, és úgy kapaszkodik belém, szó szerint, mintha az élete függne tőlem. Ez leterhel, mert nem tudok mindig vele lenni, habár talán arra lenne szüksége.
Remélem, hamarosan jobban leszünk mind.