Nincs bizalmam, sajnálom.

2014 január 31. | Szerző: LénA |

Tényleg kellhetek valakinek? Van bennem mit szeretni? Lehet engem szeretni? Az elmúlt tíz év alatt önértékelésem és önbecsülésem lassan lefelé csúszott. Géza soha nem bókolt, vagy dicsért meg se ruhát, se frizurát, se semmit. A kedvenc beszólása felém az volt, hogy mire megszülök, mázsa fölé kerülök, vágósúlyban leszek. Aki volt kismama, tudja, mennyire rosszul esnek az ilyen megjegyzések, pláne a gyerek apjától…

Tehát, rá kellett jönnöm, nem a férjemtől, és nem itthon fogok elismerést kapni. Akkor kezdtem bele a babaruha varrásba. A gyűjteményem még egészen kezelhető létszámú volt, és szépen magamtól kitanultam a játékbaba ruhák varrásának titkait. A vicc, hogy ami megy kicsiben, az menni fog nagyban is, tehát végeredményben segítettem magamon. Meglett az elismerés. Blogot indítottam, és egyszeriben lettek új barátaim, akik hasonlóan hozzám, ezzel a babagyűjtő dologgal foglalkoztak. Boldog voltam, és megkaptam azt, amit Géza nem adott meg, ezen a téren. Elkezdtem leválni róla, éltem a magam életét, még akkor is, ha ez furcsán hangzik. Viszont az egészen biztos, hogy olyan barátokra tettem szert, akik bizony rám telefonálnak, ha egy hétig nem írok levelet, vagy nem jelentkezek be két napig a közösségire. 🙂

 

Tehát, a bizalom. Nándiban is megrendült, de ez csak azért volt lehetséges, mert önmagammal szemben sem állok túl jól. Tehát, úgy volt, hogy végre jön, és lesz két magányos, boldog óránk. Nem jött. Nem bírom a piát, de fél üveg pezsgő után sem tudtam nem arra gondolni, hogy mással van, nem kellek neki mégsem, én hülye meg mit nem hittem már. A telefont se vette fel, egy idő után ki is kapcsolta, szóval kész voltam. A szomszédba már jókedvűen mentem át, és nem tett jót az a három feles ágyaspálinka, amit a pezsgő után küldtem. Hazatámogattak, iszonyat rosszul voltam, és két hányás közt azon bőgtem, hogy a Nándi itt hagyott, nem jött, nem kellek neki, nem szeret, az egész csak ennyi volt. Végül kidőltem, de a szomszéd előkerítette az én édes kis szerelmemet, aki remélem, eléggé kiborult a szétcsúszott látványomtól.

Tudtam, hogy komoly gondjai voltak az alkohollal, és azt is, magától jutott el addig, leteszi. Azt is bevallotta, hogy ha az első kortyot lenyeli, nincs megállás. És akkor nap lenyelte. Jött az sms: utálsz? Hát hogy utáltam volna? Kétségbe voltam esve, és igen, attól tartottam hogy ezek után nem kellek neki, mert sok a gond velem, de hogy utálnám? Ugyan. Jó pár sms és nap múlva találkoztunk, akkor már beteg voltam, bele kerültem valami takonykórba. De olyan jó volt látni, és megölelni.

 

Jelen idő. Tegnap reggel jött Kata hívása. Nándi tegnap kétszer volt itt, és este nem jött. Nem vette fel a telefont, ma meg ki is van már kapcsolva. Megígértette tegnap velem, hogy nem veszek be gyógyszert, nem vágom fel az ereimet, és vigyázok magamra. Ilyenkor nehéz ezt betartani, hiszen aggódok érte, mert nem tudom, hol van, miért nem veszi fel a telefont. És most elillannak a boldog  percek emlékei, mikor a fülembe suttogta, hogy szeret, és velem akar lenni. Jönnek az ismerős kétségek: Kevés vagyok, mit gondoltam, mire számítottam? Pedig lehet, csak ő is kipiheni azt az öt éjszakát, amit végigszerelmeskedtünk. Nekem mégsem ez az első gondolatom, hanem hogy úgy dob el, mint egy koszos törölközőt. Mert ehhez szoktam hozzá, ezt ismerem.